Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2009 Nagy-Duna Bandival

Elég keservesen indult ez a túra. Két áradás miatt minden elmaradt vagy lemondták, betiltották a túra előtti időszakban a vízi sporteszközök használatát, stb. De van Kecskeméten egy kedves Barátom, Akit nem lehet kibillenteni nyugalmából csak ha rázzák a sört.

Ebben az évben hatnapos túrára indultunk. Elhatároztuk hogy fölmegyünk Dunaalmástól A Dunakiliti fenékküszöbig (1752-1843.fkm). Első nap délután összeszereltünk, ránk is esteledett, jött a sör meg az alvás. Másnap nekivágtunk, Ácsnál találkoztunk egy öreg aranymosóval, tettünk kitérőt Gönyű előtt az Erebe mellékágban, Gönyűnél megaludtunk, aztán tovább mentünk és Szap fölött az 1812. fkm-nél benéztünk a balparti mellékágba. Végig is mentünk rajta, elég kísérteties volt ahogy úsztak a mindenféle kivágott fatörzsekről visszamaradt gyökerek. Ugyanennek a mellékágnak a torkolatánál kipróbáltuk hogy a teli (zárt) benzineskanna úszik a vizen és igen keservesen a teli alumínium sörösdoboz is. Megállapítottuk hogy biztonságban vagyunk. Aztán este Ásványrárónál aludtunk az 1817-es fkm tábla magasságában de az ásványi mellékágban. Csak a harmadik napon jutottunk föl a fenékküszöbig, de előtte még megnéztük a nagybodaki mellékágrendszer torkolatánál azt a ragyogó tiszta vizet, ahol egy évvel korábban már voltam Nővéremékkel. Visszafelé Ásványrárónál aludtunk újból, aztán Szappal szemben az 1810-1811fkm-ek között (itt süllyedtünk el éjszaka és innen mentünk be a Bagaméri Dunaágba). Aztán hazafelé völgymenetben újra találkoztunk az aranymosó emberrel, majd lementünk egész a Süttői szigetig az 1743. fkm-ig. Utolsó előtti estén Neszmélyen aludtunk a Macskalyukban, ahonnan másnap tértünk vissza Dunaalmásra.

A túra első és utolsó napjára eljött hozzánk még két Társunk, tuti volt. Sok újat hozott ez a kirándulás, pl. hogy ezen a túrán süllyedtünk el először rendesen. Egy évvel hamarabb merültünk már meg, de el csak most süllyedtünk. Lehorgonyozva, éjszaka. A bősi vízlépcső tréfált meg minket amikor egyszerre zsilipelt át öt utasszállító hajót. Amíg zsilipeltek, mi leapadtunk és féloldalasan felfeküdtünk a kavicsra. A másik oldal pedig teljesen tele ment vízzel amikor ez az öt versenyző tömbház (utasszállító) elhúzott mellettünk. Persze Bandit úgy kellett fölkeltenem, pedig az Ő hálózsákja úszott vízben. Én aznap, Ő másnap volt ideges.

Ezen a túrán történt még hogy ugyanitt, Szappal szemben találtunk egy régi rohamsisakot a Dunában. Mai napig meg van, őrzöm is csak rétegekben hámlik róla minden. És persze ugyanezen a túrán tettem meg életem legkeservesebb két folyamkilométerét, nevezetesen az 1793-1795 folyamkilométertáblák közti szakaszt Gyönyű és Kolozsnéma között, a Mosoni-Duna torkolatánál (1794.fkm). Táblától tábláig ez pontosan 2km, a mi végsebességünk 12km/h volt, mégis kellett egy óra hogy följussunk. Annyira nem lehetett érzékelni merre haladunk hogy erősen gondolkodtam rajta hogy megfordítom a katamaránt és haza megyünk. Akkor megtapasztaltam hogy a vízen való tájékozódáshoz hegymenetben legalább 3...4km/h többletsebesség szükséges hogy valóban érzékelhető legyen a haladás. Az ember csak azt látja ha maga mellé néz hogy rettenetesen megy a víz, ha fölnéz a fákra akkor meg azt látja hogy áll és nem lehet érezni hogy fölfelé haladunk, sodródunk, jobbra vagy balra tartunk!? A végsebesség, a táv és az eltelt idő ismeretében könnyű volt megállapítani hogy a Mosoni-Duna torkolatánál megközelítőleg 10km/h volt a Duna sebessége. Szerintem a nagyhajók ezt a ritkaságszámba menő erős sodrást nem is igazán érzékelik, mert tehetetlenségüknél fogva egyszerűen átlendülnek ezen a rendkívül rövid, de annál intenzívebb szakaszon. Mire mi is fölverekedtük magunkat kellőképpen belefáradtunk az izgalmakba, nem ritkán csapott föl a víz a katamarán elejére. Meg is álltunk utána Kolozsnéma fölött egy rövid pihenőre. Sehol máshol nem volt ennyire intenzív szakasz utunk során.

Gönyű alatt az Erebe-sziget mellékágait alaposan bejártuk. Csak ajánlani tudom mindenkinek! Mi egy zátonyosabb vízállásnál érkeztünk oda de még éppen járható volt. A Macska-sziget előtt térdig ért a víz, meg is álltunk lábat áztatni a verőfényes nyári délutánban. Itt tapasztaltam meg először komolyabban hogy mi az a csatornahajózásból fakadó többletellenállás? Arról van szó hogy bizonyos méretű hajótest adott sebeségnél egyszerűen nem tud elmenni túl sekély vízben csak kimondottan lassan. Ahogy a térdig érő víz fölé érkeztünk, ugyanannál a gázállásnál érezhetően hátra dőlt és lelassult a katamaránunk. Olyan volt mintha valamit toltunk volna. Igen, a vizet, mert a víz ilyen sekély mederben egyszerűen nem tudja kikerülni a hajótestet csak nagyon lassan. Aztán kifelé menet a Nagy-Erebe északi oldalán még meggyűlt a bajunk egy bedőlt fával és a ténnyel hogy a seprűs Csepel vagy megy, vagy nem. Nincs sem üres, sem hátramenet. Mivel a hűtővizet a hajócsavar torlónyomása nyomja föl egy hajócsavar mögé szerelt kanálon keresztül a motorhoz, ezért akármilyen lassan sem mehet a gép, mert hűtés nélkül marad. Tudom a Csepel motor léghűtéses, de ezeket a csónakmotorokat átalakították vízhűtésessé. Szóval visszacsorogtunk volna azon a szűk ágon ahol följöttünk ha lett volna hűtés, de nem volt. Úgyhogy leereszkedtünk nagynehezen. Meg kellett fordítani a járgányt de ésszel mert lentebb volt egy igen csúnya kőrakás és a sodrás is egyenesen arra vitt bennünket. Az egészben az volt a legszebb hogy egyik Barátomat Akinek éltek Gönyűn rokonai kérdeztem hogy van-e arra sziget és ő azt felelte hogy nincsen. Na mi abban a nemlétező szigetvilágban úgy eltévedtünk hogy ott ragadtunk fél napot!